Az, hogy munka után fuldoklásba fog torkollni az úszás, nem ért meglepetésként. A lazaságot ilyenkor még nehezebb elérni, mint máskor. Ami viszont érdekes, hogy végül mégis sikerült ellazulnom, és egész szép 30-32-es ötveneket úsznom a "holtpont" után.
Amikor a sokadik hosszat úsztam erőlködve, 34-es tempószámmal, megálltam egy kicsit elmélkedni. Már megint mit csinálok? Hiába feszítem le a lábfejem, ha a kartempóval a szélrózsa minden irányában hajtom magam! A csapás elején az átellenes irányba fordultam, de olyan mértékben, hogy az elöl lévő karomat nem bírtam ellazítani, szinte kormánylapátként kellett használnom. Aztán meg az emelgetés. A húzás elején az egész felsőtestemet megemeltem, aminek két "eredménye" is lett: a lábam természetesen lesüllyedt ennek hatására, másrészt viszont az emelés után szépen "visszacsobbantam" a vízbe, pont, amikor levegőt kellett volna vennem. Észrevettem, hogy a mai hibám micsoda: az erőlködés. Még nem vagyok annyira biztos az áthúzásban, hogy ilyen erővel csinálhatnám.
Úsztam hát kétszáz lábat, hogy egy kicsit elmenjen a kedvem az erőlködéstől, aztán vissza a csúsztatáshoz. Semmi erőlködés, szögletesség, az áthúzás is csak "mutatóba'", és elkezdtek jönni a 30-as hosszak. Megvan, visszahoztam! Kicsit olyan volt, mintha lassított felvételen úsznék, ez járt végig az eszemben: csak semmi hirtelen mozdulat! Amikor nem rontottam el, akkor szépen 32 alatt maradt az ötven, izmulás nélkül. Még csak nem is nagyon kellett pihegnem a falnál, sőt, pár mellúszót megelőztem közben. A gyorsúszóknál egy icipicit lassabb voltam, de hát kérem, feleannyi kartempóval! (Ez nem vicc. "Megszámoltam" pár kollégát, simán hozták a hatvanat ötvenen.)