A nyarat tehát pihenéssel kezdtem, az úszás mellett minden egyéb erőkifejtés is tiltott volt, a bal karommal még a bevásárlásból hazafelé se cipekedhettem. Egy-két hét nyugalom után a vállfájdalom elmúlt, bár még mindig nem tudtam a bal oldalamra feküdni. A többiek mentek a nyílt vízi versenyekre, én pedig irigykedve néztem a beszámolóikat. A VB-t is csak nézőként látogattam meg, bár az tényleg nagy élmény volt.

Ahogy elérkezett a július vége, visszamerészkedtem a medencébe. A kényszerpihenőtől elgyengült bal vállammal eleinte csak másfél kilométerig jutottam, és odáig is csak lassan... Augusztus 15-ig azonban össze kellett szednem magam, hisz a Šilo-Crikvenica közötti 3,5 km-t nem hagyhattam ki. Az úszások között két nap pihenőt kellett tartanom a vállam miatt, és még így is egyre jobban fájt. Egy héttel a verseny előtt úsztam 2,5 km-t - a végére alig bírtam mozgatni a karomat, de ez már megerősítette a hitemet abban, hogy sikerülni fog a 3500 méter is a tengerben.

A verseny előtt két napig nem úsztam, hogy a lehető legjobb állapotban legyen a vállam. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy menni fog, de meg kellett próbálnom. Ez a nyílt vízi esemény az összes közül a számomra legkedvesebb, gyönyörű környezet, kiváló rendezés és "családias" hangulat jellemzi. Elviselhetetlen lett volna erről is lemaradni, és szárazon nézni, ahogy a többiek átérnek a túlpartról. Így hát nekivágtam, vagy ahogy akkor mondtam, "vállalkoztam" rá.

Egy reggeli kávé után a rajthelyre sétáltam, átvettem a csomagomat, majd a gyönyörű napsütésben vártam a hajót, ami átvitt minket Crikvenicából Šilóba. Ahogy a hajó elindult, és szelte a hullámokat (szerencsére nem volt sok), már éreztem, hogy nincs visszaút, illetve van, csak azt úszva kell megtennem. Átöltöztünk, összepakoltuk az úszáshoz szükségtelen dolgainkat, és én egy szál gatyában, úszószemüveggel a kezemben néztem a mólót, ahogy befutottunk a kikötőbe. Egy kicsit el is sírtam magam, talán a meghatottságtól, hogy megint itt lehettem, vagy talán azért, mert éreztem, hogy lehet, hogy utoljára.

Ahogy közeledett a rajt pillanata - merthogy itt egyszerre rajtol mindenki -, az 500 résztvevő "dalolva" ugrott be a mólóról a 4-5 méter mély vízbe, a természetes medencébe, majd igazgatta sapkáját, szemüvegét. Megint összefutottam pár magyarral, örömmel láttam, hogy egyre szaporodnak azok a honfitársaim, akik velem együtt vállalkoznak erre a megpróbáltatásra.

A dudaszó után szép lassan elkezdtem én is úszni - a mostani nem a versenyzésről, nem az időeredményről szólt, hanem egyszerűen át kellett érnem a túloldalra... Idén kicsit kevésbé volt átlátszó a víz, de azért 5-6 métert le lehetett látni. Ahogy közeledett az egy kilométernél lévő kőfok, egy csónak mellé értem. Tisztára megrémültem, amikor hiába erőlködtem, nem bírtam mellette elhaladni. Az áramlás! Kétségbeestem, hogy még a kőfokig se tudok elúszni így, amikor végre észrevettem, hogy a csónak igazából erőteljesen haladt a kő irányába egy motor segítségével, nem volt lehorgonyozva. Hú, akkor ezek szerint mégis csak haladok előre!

A kőfok után pedig irány a templomtorony - innen már csak 2,5 km van hátra. A bal karommal alig húztam, így a vállam egész jól bírta. Igazából ezen a szakaszon semmi különleges nem történt, szép lassú tempóban úsztam Crikvenica felé a nagy sárga bóják mentén. A végére még egy kis "hajrá" is befért, ahogy beúsztam a célba, a kis medencébe. Sikerült! (Az időm 1:04 lett egyébként.) A vállam se fájt annyira, végrehajtottam a feladatot. A parton a hideg fehérborból körülbelül tízszer repetáztam, teljesen euforikus állapotba kerültem. A díjkiosztóra már kicsit be is rúgtam, de amúgy kellemesen, meg azért a fájdalomcsillapító hatás se ártott.

A verseny után "kijózanodva" már tudtam, hogy a vállammal kezdeni kell valamit. Ahogy visszaértünk Magyarországra, foglaltam egy időpontot MR vizsgálatra. Szeptember elején be is feküdtem a csőbe (na az aztán a rettenetes dolog, zajos, ijesztő), pár nap múlva meg is jött a lelet: többek között a labrum el van szakadva hátul. Ez sajnos nem gyógyul meg, műteni kell. A következő vizit már a Sportkórház orvosának magánrendelésére vitt - megerősítette, hogy operálni kell, ha még mozgatni akarom a vállam. Mikor legyen a műtét? Minél előbb, mondtam és ezzel ő is egyetértett.

Másnap csörgött a telefonom, hogy pont lemondta valaki a műtétjét, és meg tudná csinálni azon a héten. Irány a labor. Nincs visszaút - de ezt már megszoktam.