Az auguszus 13-i napom elég sűrű lett, hajnali ötkor keltem, 5:20-kor pedig már útnak is eredtem Crikvenicából Zadarba, ami 220 kilométeres utazás. A hajnali szerpentinen felkapaszkodtam az Északi-Velebit hegység fennsíkjára, és délnek vettem az irányt.
Nyolc óra húsz perckor már Zadar kompkikötőjében vártam az Ist-szigetre induló kompot, ami a kettő és fél órás autóút után még ennyi hajókázást jelentett.
Már a kompon feltűnt, hogy nagyon nagy a szél, tarajos hullámokat kerget a mélykék Adrián, de megpróbáltam arra koncentrálni, hogy az úszáson egy védett öbölben zajlik majd a verseny, így túl sok baj nem lehet.
Dél körül meg is kaptam a 120-as rajtszámot, egy pár müzli és vizecske után izgatottam vártam a rajtot. A hely gyönyörű volt, igazi elhagyatott kis sziget, kristálytiszta vízzel.
A 136 induló 12:40 körül bele is mászott, ahogy tudott, a vízbe, és vacogva várta a rajtot. A víz nagyon hideg volt, a húsz fokot inkább alulról súrolta. Hiába, az elmúlt napok hidegfrontja és az erős szél lehűtötte még a part menti zónát is. A 12:45-ös rajt után két dologra koncentráltam: hogy nehogy megfagyjak, és hogy eltaláljam a kis sziget jobb partját. Merthogy a 4200 méteres pálya így festett:
Egész jól haladtam, bár az előttem úszó bolyt már nem értem el. A sziget közeledett, én pedig egyre kevésbé fáztam. Ahogy jobbról elkezdtem kerülni a szigetet, nagyobb hullámzást éreztem, néha-néha már attól féltem, rádob egy hullám a parti sziklákra. A piros zászlós hajó mellett már nyeltem is pár deci tengervizet, de reménykedtem, a hullámzás csak a szigetecske körül ilyen erős.
Nos, tévedtem. Az erős (30-40 km/h-s) ellenszél olyan hullámzást keltett, hogy a hátralévő 2,1 km már majdnem rémálomba illett: a légvételeknél sós vizet lélegeztem be, a hullámoktól nem tudtam előrenézni, és néha akkora példány érkezett, hogy a levegőben előre vitt karomat is ellepte, ilyenkor láttam, hogy szó szerint megálltam. Arra gondoltam, hogy még egy hullám, és visszafele haladok, a sziget felé... Rendszeresen mellúszásra kellett váltanom, hogy egyáltalán lássam, hova is kéne úsznom. Az előttem lévő boly is szenvedett rendesen, hisz kb. ötven méternél messzebbre nem sikerült eltávolodniuk.
Az úszás közben csak az járt a fejemben, hogy ha nem pusztulok el menten, akkor megiszom két korsó sört a parton. Igazából nem szeretem a sört, de a sós vízhez képest mennyeinek tűnt akkor az íze.
Végül nem haltam meg, a partot is elértem, bár a hullámzás csak az utolsó pár száz méteren hagyott alább. Az időm 1:17:45 lett, ami nem is olyan rossz a körülményeket tekintve. A többi úszó is nagyon kivolt a végén, az olaszok azt hajtogatták, hogy "ez kemény volt". Meg hogy arra hasonlított, amikor az ember legurul biciklivel a meredek lejtőn, és a forduló után jön rá, hogy vissza kell menni a kiindulási ponthoz. Egy szó mint száz: ezt a versenyt ilyen körülmények közt (vízhőfok, szél) Magyarországon nem rendezték volna meg.
A végén tényleg megittam a megérdemelt két sört, amihez egy tésztával körített halfejet ettem meg (ilyesmikkel traktálták az úszókat). Ja, a cuccok mindenféle őrzés nélkül a parton vártak minket. Errefelé nem lopnak, mert elég nehéz elrejtőzni.
Hazafelé a hajóúton (ami most feleannyi ideig tartott, mivel katamaránnal utaztam), és a zadari séta közben valamennyire összeszedtem magam, de egy biztos: ez volt életem eddigi talán legkeményebb versenye!