(109. Dagály) Sohasem nyugodtam bele a sikertelenségbe, amennyire egészségem engedte, mindig igyekeztem kihozni magamból a maximumot. Tegnap este, miután feljavítottam a hangulatomat két doboz sörrel, elhatároztam, hogy ma reggel megint lemegyek úszni, ezúttal reggelizés után, és igyekszem a Medve úr által javasolt és a Counsilman könyvében olvasott pontokra figyelni hátúszás közben. Nevezetesen: lábtempó márpedig kell, de nem kell rá figyelni, majd automatikusan szinkronba kerül; hüvelykujjal ki a vízből, kisujjal be; egyik karra belégzés, másik karra ki; fej előre, akár a teknőcök, hogy ne csapjanak át rajta a hullámok.

Mondanom se kell, hogy nagyon jót úsztam - ezúttal száz méterenként váltottam az úszásnemet, és nulla csúsztatással, szép folyamatosan haladtam. Minek is az óra, ha az ember a víz susogásán hallja, hogy hasít? A hátnál igyekeztem rögtön a vízfogás után húzni, és ez meglepő módon a bicepszemet vette igénybe. A hajlított kéztartásból aztán a tolás is jobban ment. A hát tempószáma 42-46 volt, a gyorsé 36-39 . Az elfordulást egyik úszásnemben se erőltettem, már rájöttem, hogy nem vagyok az a légies típus. Egyszerűen kapaszkodom a vízbe és mászok. 50 perc után úgy is éreztem magam, mintha folyamatosan kötelet másztam volna, úgyhogy kellemes érzésekkel be is fejeztem.