A csütörtöki "játszás" péntekre olyan izomlázat eredményezett a has és a hátizmaimban, hogy azt hittem, beledöglök. (Az oxigénhiányos víz alatti uszonyos sprintelés volt a "gyilkos".)
Így aztán tegnap nem sok kedvem volt úszni, se a Velencei-tóban, se a Balatonban - úgy néz ki, hogy nem sok nyíltvízi verseny/úszás van még ezeken kívül hátra idén. De mindegy is. Nem erről akartam írni.
Tegnap a gumiszalagos erősítést vittem kicsit túlzásba, úgyhogy ma meg a vállaimban volt izomlázam ébredéskor. Gondoltam, így is, úgy is megyek úszni, legfeljebb tappancsot öltök és így kevésbé terhelem a vállaimat.
Az uszoda-strand persze tömve volt az UV-sugaraktól megvadult napfürdőzőkkel, még parkolóhelyet is nehéz volt találnom (közben le is szakítottam a kocsim sárhányóját egy magasra sikerült járdaszegélyen).
Végül bejutottam és az ötvenesben találtam egy sávot, ahol csak hárman voltak. Be is csobbantam, felvettem az úszóriogató tappancsaimat, és úsztam egy sétatempós kettest, hármas levegővel, gyér lábtempóval. Az időkön magam is elcsodálkoztam - az ötszázak: 9:24, 9:15, 9:18, 9:28. Persze sikerült egy csomó rekordot megdöntenem még uszonyos gyorsúszásban is. Pl. a legjobb ötszáz: 9:15. A legjobb ezer: 9:15+9:18 = 18:33. A legjobb ezeröt: 27:59. A legjobb kétezer: 37:27.
Tényleg alig lábtempóztam, de az a pár nyújtott lábbal végzett kis mozdulat is "repített" az uszonynak köszönhetően. A karral direkt gyengén húztam, nagyon figyeltem viszont az áramvonalasságra: hosszan előrenyúlva, a lábammal hosszan hátranyúlva úsztam, közvetlenül a felszínen (az uszonyom mindig kiemelkedett a vízből). Gyanítom, hogy a gyorsulás csak részben köszönhető az uszony hajtóerejének, inkább a kényszerítetten lefeszített lábfej és a magasan "úszó", nyújtott láb eredménye. A kartempónál a szokásos dolgokra figyeltem.
