Most már tisztább fejjel visszaemlékezve a tegnapi, első átúszásomra, megpróbálom leírni, mit tapasztaltam percről-percre, hullámról-hullámra.
Először is: az átúszás jól volt szervezve, sehol sem volt tömeg, sorbanállás - simán elbírt volna tízezer embert is, pedig "csak" 4501-en úsztak. A nevezési lap kitöltése után megmérték a vérnyomásomat: a 110/70 a kocogás után elég jónak számít (főleg, mivel túlsúlyos vagyok). Persze a heti három-négy úszásnak megvan a hatása. A kikötőbe átsétálva látszott a nézőkön, hogy vegyesen vagy tisztelnek minket, vagy bolondnak néznek, vagy mindkettő. A víz állítólag 21 fokos volt, ami a part mellett igaz is lehetett. Leolvasták a vonalkódot, és utána a lépcsőnél még egy-két perc sorbanállás után "csobbanhattunk" a frissítő, sáros vízbe. Páran búváröltözetben indultak; nos, ők döntöttek jól...
Az első száz méteren viszonylag nagy volt a tömeg, nem volt igazából helyem előzni, így mellúszásban próbáltam hozzászokni a vízhez. Biztos voltam benne, hogy pár perc múlva akklimatizálódom, főleg, amikor gyorsba váltok és felveszem a "versenytempómat". Persze nem így lett.
Ahogy kiértünk a kikötőből, és "egyenesbe álltunk", elkezdtem a gyorsot. Éreztem, hogy egyre hidegebb a víz, szabályosan vacogtam, pedig hajtottam. Még mindig reménykedtem benne, hogy átmelegszem valahogy. A hullámok egyre nagyobbak lettek, ezért a vízfogást kicsit agresszívebbre vettem, jól előrenyúlva, határozottan "csaptam" a vízbe. A mellúszókat szépen előzgettem, pár gyorsúszó engem előzött, akik után eredtem, de nem tudtam elég közel úszni hozzájuk a nélkül, hogy a lábukat fogdostam volna, így hagytam is a vonatozást. Az előre nézést eleinte nem erőltettem, ám amikor párszor nagyon eltértem az iránytól, rájöttem, hogy gyakrabban kell "néznem", általában 3-4 levegő után előrenéztem.
Egyszer csak felbukkant egy bója, amiről közelebb érve kiderült, hogy... 1 km! Nem hittem a szememnek, nekem sokkal többnek tűnt. Megnéztem az órámat, 22 percet mutatott. Az tényleg egy kilcsi, de nekem már kettőnek tűnt, annyira fáztam. Nézegettem a vitorlásokat, páron már úszó pihegett. Megfordult a fejemben, hogy tényleg kellene napozni egyet, ezért közelebb úsztam a hajókhoz. Itt azonban a mellúszók tömkelege miatt nem nagyon haladtam, meg bele is gondoltam, hogy lehet, jövőre megint nem lesz átúszás, és utólag megbánnám. Inkább legyen a tüdőgyulladás... Szóval beálltam a belső sávba, és lapátoltam. Csimm-bumm-levegő, csimm-bumm-levegő, csimm-bumm-nézés-levegő. Fáztam még mindig, de nem érdekelt. Eljött a 2 km, 44 perc... Jól haladok, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan.
Tudtam, hogy nem szabad hátranéznem, mert a hátsó part még sokkal közelebb van, mint a szemben lévő. Viszont azt is tudtam, hogy a következő bójánál már közelebb leszünk a túlparti Balatonboglárhoz. Csak nagyon sokára értem el a 3 km-t, de itt már tudtam, hogy a fele megvolt... Az óra 1:10-et mutatott, ami még mindig elfogadható idő. Egyre több helikopter körözött fölöttünk, néha-néha egymásra néztünk az úszókkal, de direkt nem mondtam nekik, hogy épp szarrá fagyok. Nem nyugtatott volna meg, ha ők is fáznak, talán épp erősíti a pánikomat. Ha pedig ők nem fáznak, az meg azért idegesített volna, hogy én meg miért. Gondolkoztam, hogy vajon a zsírzás segített-e a többieken... induláskor az úszók 90 százaléka kente magára a mentolos zsírt vagy micsodát. Azon is gondolkoztam, hogy mik a hipotermia tünetei, hogy felfedezzem magamon őket. Persze nem emlékeztem egyre sem... talán az emlékezetkiesés?!
A három után a négy elég gyorsan eljött. Az 1:33 nagyon jó idő számomra, ez erőt adott. Meg az is, hogy a boglári part már tisztán látszott. Emeltem a tempón, bár a hátam bal oldalán elkezdett fájni valami izom vagy ín, mert mindig bal kézzel emeltem a fejemet, a jobb vállamat kímélendő. Igyekeztem néha jobbal is emelni, és nem annyira, csak épp, hogy a szemem kiemelkedjen. A levegőt utána úgyis oldalra vettem. Láttam már a célban a kaput meg az emelvényt. Meglesz!!! Gondoltam.
Hmm, a déli parton "kilométerekre" be lehet gyalogolni, tehát nemsokára kijövök ebből a jeges vízből. Pislantottam minden irányba, hogy mikor kezdenek kiemelkedni az emberek, de nem. (A szemüvegem a két óra alatt egyszer se párásodott be. Ez is mutatja, hogy nem nagyon volt melegem...) Láttam már az ötös bóját is. Amikor elhaladtam mellette, látszott, hogy az emberek már gyalogolnak. Megvártam, hogy a víz gatyáig érjen, és kiemelkedtem. Túléltem!!! Mindenki sétált, de én rohantam kifelé, hisz fontos az idő is. Ja, és gyorsúszóként a lábam nem nagyon fáradt el. A leolvasónál állt előttem valaki, az órám ekkor 1:59-et mutatott. Mire sikerült leolvasnunk az eredményt, kettő óra lett belőle, de a lány arcán látszott, hogy meglepődik, hogy egy ilyen alacsony, hasas maci ilyen gyorsan átért.
A túrórudi és a víz jól esett, nem voltam annyira elfáradva, ahogy kellett volna... Majd legközelebb. Azért lenyomtam egy liter bort, melegség céljából, mert a család a Balaton-felvidéken előbb kifosztott egy pincészetet. Büszke voltam magamra, jó volt a "megúsztamos" pólóban járkálni a parton, mégha vasalt is.
További élménybeszámolók:
