Új! Galéria...
Az olaszországi vakációt rögtön egy nagyobb falattal kezdtem: a leutazás (730 km vezetés) másnapján elmentem az idrói (Eridio) tóúszásra, ami 5 km egy gyönyörű alpesi tóban.
Magyarországról emailben neveztem előre, kértek egy aláírt és beszkennelt angol nyelvű nyilatkozatot arról, hogy vállalom a felelősséget minden rosszért, ami velem történhet. El is küldtem nekik a mellékelt referenciákkal arról, hogy úsztam már hasonló távokat nyílt vízen (pl. Balaton-átúszás). Ettől függetlenül meglepődtek, amikor a 180 km után megjelentem reggel a nevezési bódéban. (Az alábbi képen vajon hol a hiba? Súgok: trigonometria...)
Minden induló kapott egy, a tervezett távnak (2 vagy 5 km, előbbi sárga, utóbbi piros) megfelelő színű sapkát, egy ajándékcsomagot, valamint egy felfújható sárga bóját, amit a derekára kellett kötni, valahogy így (a kép a 2011-es úszásról való, forrás: www.circolonauticoander.it):
A nevezésnél ajánlották, hogy - bár a víz hőfoka 20 Celsiusnál magasabb - használjak neoprént. Még tavaly a fagyos Balaton-átúszás után vettem egy rövid ujjú (shorty) neoprént a Decathlonban, itt volt az ideje kipróbálni. Nem túl jó ötlet élesben, 5 km-es versenyben tenni ezt, de a szétfagyásnál kellemesebb opciónak tűnt. A vízben már vegyes érzelmeim voltak. (Kép forrása: decathlon.com.pl)
A rajt előtt szólították mind a 130 indulót, akinek a sapkáján nem látszott jól a szám, újra ráírták filctollal. Ezután 1 perces néma csendet tartottunk a szervezők egy, motorbalesetben elhunyt társának emlékére, majd rajt sípszóra, mindenki (a 2 km-es és az 5 km-es úszók is) egyszerre.
Az első száz méteren azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, annyira szorított a ruha, 200 körül fel akartam adni, de annyian jöttek mögöttem, hogy nem tudtam volna megállni. A víz gyönyörű tiszta volt, gyakorlatilag mindenkit láttam a víz alatt, aki a környezetemben úszott - persze mindenki profi, triatlonos neoprénben. A tó feneke persze nem látszott, hisz az Idrói-tó egyes források szerint néhol 160 méter mély is lehet.
Annyira jól vitt a boly, hogy úgy döntöttem, elúszom 1 km-ig és versenyen kívül visszaúszom a többi 2 km-es indulóval. Hirtelen azonban ott volt az egyes bója, én pedig a túlpart felé vettem az irányt a többi piros sapkással egyetemben. Megritkultunk, a víz pedig egyre sötétebb, mélyebb és tisztább lett. A több ezer méteres hegyek felettünk, a kísérő kajakosok óriási élményt nyújtottak. Eldöntöttem, leúszom, ha törik, ha szakad, mert ritka az ilyen alkalom. (A kép illusztráció, de pont ilyen földöntúli fényeket lehetett a vízben látni. Forrás: envato.com)
2,5 km-hez egész jó állapotban érkeztem, ott már megint kicsit sekélyebb (világosabb) volt a víz, és tudtam, hogy most már csak egyenesen a rajthelyre kell úszni. A víz melegebb lett, és valamiért megint nehezebben lélegeztem. Megpróbáltam kicsit nyitni a nyaki tépőzáron, és tényleg jobb lett - igaz, kicsit dörzsölt a tépőzár széle, de hát mindjárt vége...
A kapu csak nem jött, a nyakam egyre jobban fájt, de láttam a többieket magam körül, tudtam, hogy nem leszek utolsó és ez megnyugtatott. Amikor a parthoz egész közel értem, megláttam a tó fenekét és meglepődtem: ennyire lassú voltam? Hisz nem is mozdul! Hát persze, még nagyon messze volt, talán 10 méterre... Beértem a célba, meginterjúvoltak a mikrofonnal, hogy milyen volt. Mondtam neki, hogy kint meleg, bent meg hideg. Egy kolléga segített magamról lefejteni a neoprént. Túléltem.
Később kitették az időeredményeket is. 1:36:12 lett, amivel a korcsoportban (40 alattiak) 26. lettem a 34-ből. A legjobb 1:07-et úszott, és nagyon sokan voltak 1:30 körül. 2 óra fölött alig végzett valaki.
Hazafele nagyon fájt a nyakam. Nos, így jártok ti is, ha kikapcsoljátok a nyaki tépőzáratokat úszás közben:
Az úszás után az egyik olasz kollégának mondtam, hogy vennem kéne egy jobb neoprént. Erre azt a találó megjegyzést tette, hogy elég lenne egyszerűen lefogynom. Nos, úgy legyen!
