Úszni Kék

A nyarat tehát pihenéssel kezdtem, az úszás mellett minden egyéb erőkifejtés is tiltott volt, a bal karommal még a bevásárlásból hazafelé se cipekedhettem. Egy-két hét nyugalom után a vállfájdalom elmúlt, bár még mindig nem tudtam a bal oldalamra feküdni. A többiek mentek a nyílt vízi versenyekre, én pedig irigykedve néztem a beszámolóikat. A VB-t is csak nézőként látogattam meg, bár az tényleg nagy élmény volt.

Ahogy elérkezett a július vége, visszamerészkedtem a medencébe. A kényszerpihenőtől elgyengült bal vállammal eleinte csak másfél kilométerig jutottam, és odáig is csak lassan... Augusztus 15-ig azonban össze kellett szednem magam, hisz a Šilo-Crikvenica közötti 3,5 km-t nem hagyhattam ki. Az úszások között két nap pihenőt kellett tartanom a vállam miatt, és még így is egyre jobban fájt. Egy héttel a verseny előtt úsztam 2,5 km-t - a végére alig bírtam mozgatni a karomat, de ez már megerősítette a hitemet abban, hogy sikerülni fog a 3500 méter is a tengerben.

A verseny előtt két napig nem úsztam, hogy a lehető legjobb állapotban legyen a vállam. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy menni fog, de meg kellett próbálnom. Ez a nyílt vízi esemény az összes közül a számomra legkedvesebb, gyönyörű környezet, kiváló rendezés és "családias" hangulat jellemzi. Elviselhetetlen lett volna erről is lemaradni, és szárazon nézni, ahogy a többiek átérnek a túlpartról. Így hát nekivágtam, vagy ahogy akkor mondtam, "vállalkoztam" rá.

Egy reggeli kávé után a rajthelyre sétáltam, átvettem a csomagomat, majd a gyönyörű napsütésben vártam a hajót, ami átvitt minket Crikvenicából Šilóba. Ahogy a hajó elindult, és szelte a hullámokat (szerencsére nem volt sok), már éreztem, hogy nincs visszaút, illetve van, csak azt úszva kell megtennem. Átöltöztünk, összepakoltuk az úszáshoz szükségtelen dolgainkat, és én egy szál gatyában, úszószemüveggel a kezemben néztem a mólót, ahogy befutottunk a kikötőbe. Egy kicsit el is sírtam magam, talán a meghatottságtól, hogy megint itt lehettem, vagy talán azért, mert éreztem, hogy lehet, hogy utoljára.

Ahogy közeledett a rajt pillanata - merthogy itt egyszerre rajtol mindenki -, az 500 résztvevő "dalolva" ugrott be a mólóról a 4-5 méter mély vízbe, a természetes medencébe, majd igazgatta sapkáját, szemüvegét. Megint összefutottam pár magyarral, örömmel láttam, hogy egyre szaporodnak azok a honfitársaim, akik velem együtt vállalkoznak erre a megpróbáltatásra.

A dudaszó után szép lassan elkezdtem én is úszni - a mostani nem a versenyzésről, nem az időeredményről szólt, hanem egyszerűen át kellett érnem a túloldalra... Idén kicsit kevésbé volt átlátszó a víz, de azért 5-6 métert le lehetett látni. Ahogy közeledett az egy kilométernél lévő kőfok, egy csónak mellé értem. Tisztára megrémültem, amikor hiába erőlködtem, nem bírtam mellette elhaladni. Az áramlás! Kétségbeestem, hogy még a kőfokig se tudok elúszni így, amikor végre észrevettem, hogy a csónak igazából erőteljesen haladt a kő irányába egy motor segítségével, nem volt lehorgonyozva. Hú, akkor ezek szerint mégis csak haladok előre!

A kőfok után pedig irány a templomtorony - innen már csak 2,5 km van hátra. A bal karommal alig húztam, így a vállam egész jól bírta. Igazából ezen a szakaszon semmi különleges nem történt, szép lassú tempóban úsztam Crikvenica felé a nagy sárga bóják mentén. A végére még egy kis "hajrá" is befért, ahogy beúsztam a célba, a kis medencébe. Sikerült! (Az időm 1:04 lett egyébként.) A vállam se fájt annyira, végrehajtottam a feladatot. A parton a hideg fehérborból körülbelül tízszer repetáztam, teljesen euforikus állapotba kerültem. A díjkiosztóra már kicsit be is rúgtam, de amúgy kellemesen, meg azért a fájdalomcsillapító hatás se ártott.

A verseny után "kijózanodva" már tudtam, hogy a vállammal kezdeni kell valamit. Ahogy visszaértünk Magyarországra, foglaltam egy időpontot MR vizsgálatra. Szeptember elején be is feküdtem a csőbe (na az aztán a rettenetes dolog, zajos, ijesztő), pár nap múlva meg is jött a lelet: többek között a labrum el van szakadva hátul. Ez sajnos nem gyógyul meg, műteni kell. A következő vizit már a Sportkórház orvosának magánrendelésére vitt - megerősítette, hogy operálni kell, ha még mozgatni akarom a vállam. Mikor legyen a műtét? Minél előbb, mondtam és ezzel ő is egyetértett.

Másnap csörgött a telefonom, hogy pont lemondta valaki a műtétjét, és meg tudná csinálni azon a héten. Irány a labor. Nincs visszaút - de ezt már megszoktam.

A Cetrend végül 2:46:36 lett, a valaha mért legjobb időm 10 km-en. Az edzéseken soha nem látott formát mutattam, volt, hogy az utolsó 400 a sorozatban 6:00 lett. Ez még versenyen is szép eredmény lett volna! Egy cél lebegett előttem: a balatoni VB, a 3 kilométeres nyílt vízi úszás. Februárban bezárt a Komjádi, így a Paskálba kellett átjárnom reggelente - annyira formában voltam, hogy a leggyorsabb közlekedési eszköz a kerékpár volt... Így minden második reggel bemelegítésként áttekertem Zuglóba.

Nem volt ez másként április ötödikén se. Indulás után közvetlenül eleredt egy kicsit az eső, de gondoltam, csak elgurulok a sarokig a járdán, aztán leveszem a szemüvegem - a gurulás persze 25 km/órás sebességet jelentett. Az esőcseppektől teljesen átlátszatlanná vált a pápaszem, így csak az utolsó pillanatban láttam meg a felém száguldó korlátot. A fémes csattanás hangját még most is hallom, rögtön leugrottam a bicikliről - repülés közben annak örültem, hogy a hosszában lekoccolt korlát nem találta el a combomat. A földre érkezéskor reccsent egyet a bal vállam, de legalább a fejem nem vertem oda az aszfalthoz. Mellettem egy kislány lépdelt épp a suliba - kérdőn rám nézett, én meg azt válaszoltam: hát, nem szoktam ilyet csinálni, nem tudom, mi történhetett...

A kormányt egyenesbe állítottam, és felültem a biciklire. Fájt a vállam, de minden egyebem is, sőt, a legjobban a jobb hüvelykujjam fájt... Az egyre erősödő esőben eltekertem a Paskálig, ahol Háztetey úr várt, hogy megkezdjük az edzést. 

A 3600 métert le is úsztam, persze mindenem sajgott, de azzal nyugtattam magam, hogy ha tudom mozgatni a végtagjaimat, akkor nagyobb baj nem lehet. És a többi edzésen is ezt ismételgettem, bár egyre lassabban és egyre kevesebbet bírtam úszni. Pár hét után már csak a bal vállam fájt. Egy edzésen 2 km-t se tudtam leúszni, és utána a bal karomat meg se bírtam mozdítani. A bal oldalamon egy pillanatig se voltam képes feküdni. Egyértelművé vált, hogy orvoshoz kell fordulnom.

Az ízületi MR gépbe nem fértem be testalkatomnál fogva, így ultrahangos vizsgálat alá vetettek. Megállapították, hogy ízületi gyulladásom van, valamint részleges szalagszakadásom. A labrum állapotát nem lehetett a vizsgálattal kideríteni... A reumatológus először nyugtatgatott, hogy nem olyan súlyos a sérülésem, de kell pár injekció a gyulladás lehúzásához, és két hónap pihenés. Április végén két hónap! A VB-nek lőttek, de a legtöbb nyílt vízi versenynek is. 2017-ben BÁ se lesz, ebben biztos lehettem.

Neveztem a március 25-i Cetrendre. A tervezett időm 2 óra 50 perc a 10 kilométeren. Szóval jövő hét szombat hajnalban irány Nagyatád!

Az Univer24 az egyéni teljesítményekről szól: az esemény sztárjai azok az elszánt úszók, akik szombat délelőtt 11 órától vasárnap 11-ig szelik a habokat a kecskeméti uszoda ötvenes medencéjében. Mi, "egyéb vízi halandók" a Debreceni Szenior Úszóklub egyéni versenyzőit támogattuk úszásunkkal: este nyolcig csak örömúszásról volt szó, utána pedig az éjszakai 12 órás váltóversenyen hajtottuk magunkat.

A "támogató" úszásra elég kevesen érkeztünk (ellentétben a hatalmas létszámban megjelent iskolákkal), így látszott, hogy kilométerhiányom nem lesz: a Hosszú Katinkával ékesített rajt után volt alkalmam minden úszásnemben annyit úszni, amennyit csak akartam. Az első órámban 3,5 km gyorssal kezdtem, a második váltásban 7x400m vegyest úsztam, a következő programja 6x(200 mell + 200 hát) + 200 mell volt. Így a váltóverseny kezdetéig (ahol kezdőembernek választottak) 8900 métert úsztam, ebből 4200 m gyors, 2100 m mell, 1900 m hát és 700 m pillangó volt.

Az éjszakai váltóúszás természetesen nem csak pihenésről szól. Igen keményen oda kellett rakni magunkat, hogy végül megszerezzük a harmadik helyet. A hajrában Rentka Laci klubelnökünk (aki egyébként pont ma 60 éves, innen is boldog születésnapot kívánok neki) majdnem behozta csapatunkat a második helyre. Így is nagyon szép, 41,8 kilométeres eredményt értünk el fél órás váltásokkal. Ez egész másfajta megterhelés, mint a zalaegerszegi 25-önként sprintelés. A vége felé már az ember legalább egy kicsit átérzi az egyéniben 24 órát úszók kálváriáját.

Reggel nyolctól 11-ig alapvető feladatunknak azt éreztük, hogy a debreceni egyéni úszót, Tóth Béla sporttársunkat ébren tartsuk. Látszott rajta, hogy sokszor nem igazán tudja, hol van, de ez nem meglepő 20 óra folyamatos úszás után. A szomszéd pályán Hajdú Laci tempózott gyönyörű stílusban, vele is próbáltam pár szót beszélni, de csak másnap tudott kommunikálni velem facebookon. Annyit írt: "láttalak". Kemény dolog ez a 24 óra! Ekkor már tudtuk, hogy a 24 óra alatt a legtöbb kilométert Kálmán Peti fogja leúszni, aki fáradhatatlanul, elnyújtott kartempókkal és csobogó lábbal haladt a nyolcvanadik km felé... Helga hősiesen küzdött a vállaival, látszott, hogy ők már nagyon nem akarják a következő kartempókat. Lassal elérkezett a 11 óra.

A végén (a 24 óra alatt összeszedett 20 kilométerrel a vállaimban) kimásztam a medencéből, hogy a leintéskor tényleg azokon legyen a hangsúly, akik a legtöbbet adták ki magukból. A kiváló sportemberek mindegyike a körülményekhez képest jó állapotban ünnepelte a 24 óra leteltét. Íme a névsoruk az eredményükkel - óriási gratuláció illeti őket!

1. Kálmán Péter 81,2 km (Univer24 csúcs)

2. Hajdú László: 71,4 km

3. Demény Helga: 51,9 km

4. Tóth Béla: 45,5 km

5. Illés Sándor: 44,9 km

Az elmúlt két hónapban három 24 órás úszáson vettem részt. Az elsőt január 28-án tartották Zalaegerszegen. Az ajkai Rája úszóklub köré szerveződött Igyunk Rája elnevezésű csapatban indultam. Fel kellett kötni a gatyámat nem csak azért, mert 25-öket mentünk "sprinttempóban", és hogy nehogy lecsússzon, hanem azért is, mert a csapattársak nagy része jó erőben lévő fiatal úszó volt, így a hármas-négyes, félóránként cserélődő csoportokban nem sok pihenő jutott.

A 25-ös uszoda ilyenkor dugig van magamfajta őrültekkel, és a víz szinte forr az oda-vissza sprintelő úszók kar- és lábtempóitól. A beosztás szerint 3 óránként úsztam fél órát, éjszaka pedig egy teljes órát - hogy több pihenőidő jusson. A 25-öket tényleg sprintelve kellett úszni, méréseim szerint 17 és 19 másodperc között volt mindegyik. Mivel egy csoportban hárman voltunk, a pihenőidő 35-40 másodperc volt a sprintek között. A 6-szor fél órá plusz egy óra összesen 6,5-7 km-t jelentett egy úszó számára.

A versenyt féltávtól (12 órától) kezdve egyre nagyobb előnnyel vezettük, végül sikerült nyernünk 122450 méterrel. (Ez több mint 5 km óránként!) Hazafelé a hó is eleredt, így talán jobban lekötötte a figyelmemet a vezetés, és csodálatos módon nem aludtam el.

Nem sok jóval kecsegtettek az edzéseken elért időeredményeim a szentesi 1500 méterrel kapcsolatban, de mivel valószínűleg idén már nem rendeznek versenyt a leghosszabb medencés távon, mindenféleképpen el kellett indulnom. Az egyetlen esélyem az volt, hogy pihenek előtte két napot, amit be is tartottam. A versenyen a szokásos hosszú kartempókkal, erősebb lábbal úsztam, 800 után így is éreztem, hogy lassulok, a végére pedig örültem, hogy egyáltalán célba érek. Ezért is volt nagyon nagy meglepetés, hogy a versenyen eddig mért legjobb időmmel (23:48,77) harmadik helyezett lettem a korcsoportban. Pár napra rá természetesen pont ugyanolyan rosszul ment az úszás edzésen, mint előtte. Formaidőzítés?

Új év, új ember, mondanám, ha nem ismerném elég jól magamat. Mindenesetre január elsején a szigligeti strandon egy bizonyos szempontból mindenképp új ember született: életemben először merültem nyakig a Balaton 0 fokos vizébe! A rendezvényre sok százan érkeztek, alig lehetett parkolni a strand környékén. Persze a többség csak nézőnek jött. Mi a rajt előtt 15 perccel értünk oda, akkor már nem is lehetett látni a "léket", amit vágtak, annyian álltak (ill. ültek) a parton. Nevezési lap kitöltése, vérnyomásmérés... most valamiért csak 120 volt, ennek örültem. A "fűtött" sátrakat leginkább csak a bennük átöltöző emberek teste melegítette, de hát aki jeges vízbe akar mászni, ilyesmiért ne panaszkodjon.

A havas parton állva már teljesen lefagyott a talpam, így amikor eldördült az ágyú, és belegázoltunk a 0 fokos vízbe, legalább ott nem éreztem semmit. Ellenben az egész lábamat mintha lángok közé lógattam volna: az ilyen hideg víz már nem is hideg, hanem éget! 2-3 perc alatt ez az égető érzés eltűnt, mert addigra már egyáltalán nem éreztem a lábaimat, sőt, a jégdarabokat pakoló kezeimet se. A felsőtestem érdekes, jobban bírta a megpróbáltatásokat. Volt, aki teljesen szétrúgta a sípcsontját a jégdarabokon, úgy, hogy folyott belőle a vér, és észre se vette. Felöltözni se volt egyszerű utána kéz és láb "nélkül" (bár mozogtak, viszont nem éreztem velük semmit). Összességében egy maradandó élmény volt, remélem, jövő ilyenkor is részt tudok majd venni rajta!

Október 29-ről 30-ra virradó éjjel rendezték meg a "hagyományos" őszi váltóversenyt Székesfehérvárott. Az eseményt a Sri Chinmoy Maraton Magyarország szervezi, az ételek-italok hús- és méregmentesek voltak megint, a minimum fél órás medencében tartózkodás pedig a sport meditációs jellegét igyekszik hangsúlyozni. Idén még én is méregmentes voltam, egy árva üveg rumot se vittem a megmérettetésre.

A Debreceni Szenior Úszó Klub váltójában Lillával, Rentka Lacival és Szaszkó Jánossal úsztuk a 12 órát. A képlet egyszerű volt: háromszor egy órát kellett vízben tölteni, közben pedig amennyit lehetett, aludni. Az alvás persze megint nem sikerült valami jól: a verseny újra kimutatta a foga fehérjét - nem is a sok úszás készíti ki igazán az embert, hanem az alváshiány.

Hosszú kartempókkal, erőteljesen úsztam, az első óra alatt 3600 métert sikerült megtennem (ennél többet sose sikerült), a második egy óra alatt 3500, a harmadikban pedig 3400 métert úsztam, ez összesen 10,5 km. A csapat 40,4 km-t úszott 12 óra alatt, a dobogótól pedig csak pár száz méter választott el. A régi-új hosszú kartempós (48/50 m) úszás megint bizonyított: hosszabb távokon mindenképp verhetetlen.

Szeptember 18-án volt utoljára nyitva a Dagály, úgy gondoltam, megpróbálom méltóképp búcsúztatni, és egy egész napos úszkálásba vágtam a fejszémet reggel hétkor. Vittem egy doboz izotóniás italport, egy csomó zabszeletet, meg egy kulacsot, és irány az ötvenes.

A vize ekkorra már szép zöldes volt, hisz az utolsó héten már eléggé elhanyagolták a tisztítást. Végül minek is, ha úgyis le lesz az egész bontva? Így legalább majdnem olyan volt, mintha egy kerti tóban fürdőztem volna. Csak az aranyhalak hiányoztak.

Ekkor már pár hónapja nyújtottabb kartempókkal úsztam, ez a szép adag pedig annak volt a próbája, hogy hosszabb távokon hogy működik az "új" technikám. Nos, a leúszott 21 km arról tanúskodik, hogy a technikával semmi baj, készen állok akár nagyobb megmérettetésekre is. Fáradni 12 km körül kezdtem, de a végén az eredetileg kitűzött 20 km-es célra még rátettem egy kilométert, hogy kijöjjön a "félmaraton".

Az első 12 km-t 17:30 körül átlaggal úsztam, aztán ez a végére szépen felcsúszott 18:30-ra. (Az első hat órában 12 km-t, a második 4 és félben pedig 9-et tettem meg.) A tempószámom 50 volt.

Hihetetlen meleg volt a héten, így a Velencei-tó alkalmatlan célpont lett volna a hétvégi úszáshoz, mivel ilyenkor rettenetes a tömeg a velencei szabadstrandon, a "Korzón". Gondoltam, ellátogatok a kicsit közelebb fekvő dorogi Palatinus-tóhoz, mely állítólag arról kapta a nevét, hogy a kényes pestiek szerint is olyan tiszta volt a vize, mint a margitszigeti Palatinus strand medencéinek. Kíváncsi is voltam, hisz még életemben nem jártam ott, pedig nincs túl messze.

Az út egyébként, hála a sok lakott területnek útközben, kb. 50 perc volt forgalom nélkül. A tavat végül az északnyugati parton fekvő strandnál közelítettem meg. Hiába a kánikula, rögtön a bejárat előtt le tudtam parkolni. A jegy ára 400 forint volt, plusz kettőszázért pedig értékmegőrzést is vállalnak. Most már csak egy baj lehet - gondoltam -, hogy túl hideg a vize. Nos, a hőmérőm szerint 24 fokos volt az egyébként kristálytiszta víz, úgyhogy ez a félelmem is alaptalannak bizonyult.

Az úszás élménye leginkább az adriai edzésekre emlékeztetett. Legalább 3 méterre le lehetett látni, ez Magyarországon elég ritka, főleg így nyár végén. Eléggé össze-vissza úszkáltam, mert itt-ott tereptárgyakat véltem felfedezni a mélyben, és azokról próbáltam meg kideríteni, mik lehetnek. Általában bóják voltak olyan magasságba engedve, hogy a felszínről már látsszanak. Valószínűleg búvárok jelöltek ott meg valamit. A tavon egyébként egy kiépített búvárpálya is van, egy szakaszon mellettem úszott el valaki a mélyben, legalábbis a feltörő buborékok erre engedtek következtetni.

Végül kb. 1 óra 20 percet úszkáltam, néha melegem volt, de általában jól éreztem magam. Furcsa volt látni a sok lebegő homokszemet a vízben, ez volt az egyetlen, ami más volt, mint az Adrián, meg persze az édesvíz, aminek semmilyen kellemetlen szaga vagy íze nem volt. Mondjuk élővilágot nem nagyon láttam, talán tíz-húsz apró halat egész idő alatt. A tengeren ez azért más volt.

Összességében egy kellemes úszóhelyet fedeztem fel, ahova még szívesen visszatérek. Eljutottam 80 kilométerhez a vállalásomban.

Évek óta csábított a szeptemberi "nagy tengeri buli", az isztriai Porečki Delfin úszás, ahova sok magyar is rendszeresen ellátogat. Idén úgy döntöttem, megnézem, milyen - így a 2016-os tengeri versenyeim számát háromra növelem.

Poreč 570 kilométerre fekszik Budapesttől, így logikusnak látszott, hogy a "fuvart" megosszuk barátainkkal. Végül két debreceni úszó jött velünk, Stella és Dávid, így mondhatni telt ház volt a régi Saab utasterében.

Péntek reggel indultunk, és különösebb problémák nélkül Porečbe értünk délután. A város gyönyörű, a jellegzetes világosbarna fényes utcakő (amilyet Rovinjban is láttam) lenyűgözött. A boltocskák és éttermek közötti barangolás egész késő estig tartott, persze a helyi jellegzetes italokat is végigpróbáltam, így már megint igencsak vidám állapotban értünk párommal az apartmanocskába.

Reggel a felkelés nem ment túl könnyen, de szerencsére hosszú sorbanállásról érkeztek hírek, így nem is nagyon siettem. Azért tíz körül már kikászálódtam a szobából, és lesétáltam a partra. A nevezés könnyen ment, a doktornő jóságosan nem vette észre, hogy nem tudta elég keményre pumpálni a karszalagot, hogy elszorítsa a pulzusom, így már indulhattam is a "körre".

Furcsa volt, hogy ekkorra már mindenki "lelépett", így egész szellős mezőnyben kezdtem az úszást. Fogalmam se volt, merre kell menni, ráadásul a pálya térképét se néztem meg, így a távolban kalimpáló emberek után úsztam a kellemesen (majdnem túlságosan) meleg vízben. Idővel rájöttem azért, hogy egy kötél van kifeszítve, ami jelzi az útvonalat, így a későbbiekben azt igyekeztem követni egész a városkáig majd a part mellett, a kis sziget irányában, ahol az 1500 méteres úszás vége volt. (Erre persze csak utólag jöttem rá.)

A másfél kilométeres hajónál egy csónakból kértem édesvizet (a másnaposság nagy úr), és elindultam a kötél mellett a 3 kilométeres hajó felé, immár a mélykék "végtelen" víztömeg felett. A kötél meglepő módon "eltűnt", így tényleg a bója volt az egyetlen iránytűm, amit követhettem. Egyszer csak megint előbukkant a mélységből a kötél, és további úszókat kezdtem előzgetni. Itt már sűrűbben voltak, nyilván korábban még nagyobb tömeg indult, és őket értem utol.

Pár elég nagy medúzát láttam alattam, a víz teteje pedig fűvel volt tele. A szél is fel-feltámadt, közepes hullámzást keltve, de ez nem különösebben zavart, szépen úsztam a hajó felé, majd egy éles forduló után elindultam a rajt irányában. A kötél megint eltűnt, de kis idő múlva visszatért. Ezen a szakaszon úgy látszott, mintha gyorsabban haladnék, valamilyen áramlat volt valószínűleg a segítségemre. Ahogy közeledett a cél, egyre gyorsítottam, végül a kimászás után leállítottam az órámat: az időm 1:26:36 lett (egyébként a hivatalos eredményem is ennyi), egy kicsit túlzásnak éreztem ezt 5000 méteren, nem hittem magam ennyire gyorsnak. Talán a pálya volt rövidebb idén, mert több ismerős úszó is jobbat úszott, mint arra számított volna.

Többen kétszer úszták le a távot, kihasználva az egyszerű nevezési procedúrát (és az olcsó - kb. 2000 forintos - nevezési díjat), de én inkább nem vágtam még egyszer neki a távnak. Örültem, hogy a karjaim nem fájtak annyira, mint szoktak, és hogy végig kellemes volt az úszás. Nem akartam elrontani a dolgot egy "rosszabb" körrel.

A napot ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk, annyi különbség volt, hogy egy elég rossz éttermet fogtunk ki, és nem is ittam annyit, mert az úszással ellentétben a vezetés nem megy olyan jól másnaposan. Jövőre természetesen itt a helyem megint, és erősen gondolkodom a 2-szeres táv teljesítésén.

Az Élménykülönítményben tett "fogadalmam" teljesítése 76 százaléknál tart, a támogatások pedig 66-nál. Legyetek olyan kedvesek, dobjatok össze a beteg gyerekek számára 10 ezer forintot, hogy ez utóbbi mérőszám is másszon 76-ra! Köszönöm!

A Lupa-tó Budapest mellett, Budakalászon található, nekem otthonról kocsival kb. 20 perc az út - a meleg nyári hétvége és a Dagály körüli lehetetlen parkolási állapotok (építkezések, utcabál) arra késztettek, hogy lenyeljem a 2000 forintos belépőt és meglátogassam a legújabb nyílt vízi kiépített strandot. Régen persze ingyen volt ez a kikapcsolódás, de aztán elkezdtek "bekeményíteni" a "tilosban" fürdőzőkkel szemben, majd jött a Gerendás Gerendai-féle fizetős strand. Persze azt gondoltam, ki megy ennyiért egy bányatóra fürödni... Nos, nagyon is sokan!

Az árnyékos részen végig álltak az autók, na, nem baj, beállok a másik irányban, le is parkoltam. Csak később derült ki, hogy az egész visszafelé vezető oldal megállni tilos táblával van "védve"... Ha megbüntettek (kb. 1 óra 15 percig álltam ott), akkor elég drága kiruccanás lesz ez. Azt meg tényleg nem tudom elképzelni, hogy a budakalászi önkormányzat (vagy bárki is szedi a védelmi pénzt) támogatásán kívül mi értelme van a megállni tilos táblának.

Hosszú sor állt a pénztárnál, de viszonylag gyorsan bejutottam. Öltöző, vécé, értékmegőrző, étterem, bár... Minden van itt, mint a búcsúban. Tele is volt már a part!

Leraktam a cuccomat (értékmegőrző nélkül) és irány a víz. Már a bejáratnál (és a honlapon is) ki volt írva, hogy 24 fokos a víz. Valóban igen meleg volt, én pedig a tengerpartot idéző homokfövenyen gyalogoltam befelé, amíg egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj - hiába, ahol itt mélyvíz van kiírva, ott tényleg mély az. Elúsztam balra, amíg a bóják engedték, majd a bóják mentén az északi part irányába. Először attól féltem, hogy túl rövid lesz a kijelölt pálya, de aztán láttam, hogy a bójasor elfordul kelet felé, tehát az északi part mentén tovább lehet úszkálni. Szép nagy vízterületet adtak a fürdőzőknek, ez tetszett.

Az már kevésbé, hogy a karjaim megint sajogtak. Amióta gyakrtabban nézek előre (tehát a jobbra történő levegővételeknél is), azóta a karom mindig nagyon elfárad. Egyszerűen nem tudok mást csinálni, mint hosszabb tempókkal és erősebb lábbal úszni. Egy kicsit lassabb vagyok, viszont így nem fáj a felsőtestem. Nem tudom, végleges lesz-e ez a változás, de medencében is észrevettem, hogy 56 helyett 48 tempóval úszom az ötveneket, "csobogó" lábtempóval, viszont cserébe 1-2 másodperccel lassabban.

Végül úsztam 4 700 méteres "kört", plusz a tekergésekkel együtt ez 3000 métert jelent. A 100 kilométeres vállalásom 71. kilométerén is túl vagyok. Támogasd a Bátor Tábort, hogy támogatásból is összejöjjön a 100 százalék. Köszönjük!

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a minden évben augusztus 15-én megrendezett Šilo-Crikvenica Úszómaraton az év központi úszóeseménye lett számomra. Gyönyörű környezet, barátságos és profi szervezés, és visszatérő, igen jól úszó "csapat" jellemzi ezt, a világviszonylatban is az egyik legtöbbször megrendezett hagyományos "parttól parttig" tartó úszóversenyt. Idén voltam harmadszor, és - igaz, csak halkan - kimondott célom az volt, hogy 1 óra alá vigyem az időmet a 3500 méteres "Öböl" távon.

Már kora tavasszal megszerveztem mindent, hogy 15-én reggel negyed nyolckor az utcára kilépve csak egy kilométeres séta válasszon el a rajtszámosztás helyszínétől. A reggeli természetesen elmaradt, inkább két zabos szelettel töltöttem fel az energiaraktáraimat. A rajtszám átvétele után összefutottam pár, az előző, ist-szigeti versenyen részt vevő olasz úszóval, és velük beszélgettem. Szóba került a Balaton-átúszás is, és csak hüledeztek, amikor meghallották, hogy gyakran több mint 5000 ember vesz részt rajta. Igaz, az átlag azért jóval a CRO-CUP (Horvát Kupa) versenyein úszók szintje alatt van sebességet tekintve.

9 óra körül elindult a hajó a túlpartra, én pedig az utolsó simításokat végeztem a felszerelésemen: kértem egy kevés vazelint az egyik sporttársamtól, hogy ne marja ki a sós víz a hónaljamat, a kezemen pedig úgy igazítottam a chipet (kifordítva), hogy ne vágja a tépőzár széle a bőrömet. Vittem a kék sapkámat, mert tudtam, hogy az ember a fején keresztül adja le a legtöbb hőt, és nem akartam "megfagyni", mint két nappal azelőtt.

A rajtnál összefutottam az egyre bővülő magyar csapattal is, akik pont az Úszni Kék blog hatására jutottak el erre a gyönyörű versenyre. Remélem, akadnak még követőik!

A vízbe ugrás után éreztem, hogy nem lesz annyira hideg a víz, és megkönnyebbülten úsztam a rajthoz, ahol igazi tömeg gyűlt már össze. Egy ideig még próbálta kordában tartani az úszókat a versenybíró, de aztán tíz órakor elrajtolt a mezőny. Tudtam, hogy nem szabad nagyon belekezdeni, nehogy lemerevedjenek az izmaim ötszáz méter után.

Így is már sok úszót megelőztem, mire a kiálló sziklafokot elértük, és Crikvenica templomtornya felé vettük az irányt. A víz egyébként most egy kicsit kevésbé volt átlátszó, mint a korábbi években, de 5-6 méterre azért le lehetett látni.

Van előnye is annak, ha sokan úsznak egy ilyen, egyszerre indított versenyen. Csakúgy, mint az országúti kerékpározásban, itt is bolyok alakulnak ki, és a többi úszó "lábvizén" úszva azért még pihenni is lehet. Én is így tettem a kanyarban: két úszó közé szorulva haladtam előre.

A nyílt vízen úszva aztán észrevettem, hogy az előttem úszók elkezdenek leszakadni a bolytól, ezért előzésbe kezdtem. Kockázatos volt, mert jelentősen több erőfeszítést igényelt, mint a leszakadókkal maradni, ráadásul már 20-30 méterre volt a csapat előttem, de tudtam, hogy utol kell őket érni, ha nem akarok még jobban lemaradni. Kb. 3-4 perc "sprint" után el is értem a bolyt, így újra pihenhettem egy kicsit.

Az előttem úszó lábtempójától (meg valószínűleg a vazelintől) a sapkám többször is a fejem tetejére csúszott, így a végén úgy döntöttem, inkább leveszem, és a gatyába rejtem a szilikonsapit. A hőszigetelő képességére úgyse volt szükség. A művelet közben a boly megint ijesztően elhúzott, de fel tudtam zárkózni. Kb. kétszer előzésbe is kezdtem, de éreztem, hogy nem tudok jelentősen előrébb kerülni, így most már egészen a célig velük úsztam. Az eredményem tényleg egy órán belüli lett: 59:55, ez hihetetlen öröm volt a számomra. Úgy éreztem, hogy végre először még okosan versenyezni, "helyezkedni" is tudtam, nem csak a túlélésre mentem.

A verseny után valami babgulyásfélét kaptunk, és ami még fontosabb: ingyen fehér bor várta az úszókat. Mondjuk rajtam kívül nem sokat éltek vele, az olaszok még rosszalló pillantásokat is vetettek rám, de szerintem inkább csak viccből. Jól sikerült az idei crikvenicai úszás is, és jól éreztem magam!

A Bátor Tábort támogathatjátok ezen a linken.

Az auguszus 13-i napom elég sűrű lett, hajnali ötkor keltem, 5:20-kor pedig már útnak is eredtem Crikvenicából Zadarba, ami 220 kilométeres utazás. A hajnali szerpentinen felkapaszkodtam az Északi-Velebit hegység fennsíkjára, és délnek vettem az irányt.

Nyolc óra húsz perckor már Zadar kompkikötőjében vártam az Ist-szigetre induló kompot, ami a kettő és fél órás autóút után még ennyi hajókázást jelentett.

Már a kompon feltűnt, hogy nagyon nagy a szél, tarajos hullámokat kerget a mélykék Adrián, de megpróbáltam arra koncentrálni, hogy az úszáson egy védett öbölben zajlik majd a verseny, így túl sok baj nem lehet.

Dél körül meg is kaptam a 120-as rajtszámot, egy pár müzli és vizecske után izgatottam vártam a rajtot. A hely gyönyörű volt, igazi elhagyatott kis sziget, kristálytiszta vízzel.

A 136 induló 12:40 körül bele is mászott, ahogy tudott, a vízbe, és vacogva várta a rajtot. A víz nagyon hideg volt, a húsz fokot inkább alulról súrolta. Hiába, az elmúlt napok hidegfrontja és az erős szél lehűtötte még a part menti zónát is. A 12:45-ös rajt után két dologra koncentráltam: hogy nehogy megfagyjak, és hogy eltaláljam a kis sziget jobb partját. Merthogy a 4200 méteres pálya így festett:

Egész jól haladtam, bár az előttem úszó bolyt már nem értem el. A sziget közeledett, én pedig egyre kevésbé fáztam. Ahogy jobbról elkezdtem kerülni a szigetet, nagyobb hullámzást éreztem, néha-néha már attól féltem, rádob egy hullám a parti sziklákra. A piros zászlós hajó mellett már nyeltem is pár deci tengervizet, de reménykedtem, a hullámzás csak a szigetecske körül ilyen erős.

Nos, tévedtem. Az erős (30-40 km/h-s) ellenszél olyan hullámzást keltett, hogy a hátralévő 2,1 km már majdnem rémálomba illett: a légvételeknél sós vizet lélegeztem be, a hullámoktól nem tudtam előrenézni, és néha akkora példány érkezett, hogy a levegőben előre vitt karomat is ellepte, ilyenkor láttam, hogy szó szerint megálltam. Arra gondoltam, hogy még egy hullám, és visszafele haladok, a sziget felé... Rendszeresen mellúszásra kellett váltanom, hogy egyáltalán lássam, hova is kéne úsznom. Az előttem lévő boly is szenvedett rendesen, hisz kb. ötven méternél messzebbre nem sikerült eltávolodniuk.

Az úszás közben csak az járt a fejemben, hogy ha nem pusztulok el menten, akkor megiszom két korsó sört a parton. Igazából nem szeretem a sört, de a sós vízhez képest mennyeinek tűnt akkor az íze.

Végül nem haltam meg, a partot is elértem, bár a hullámzás csak az utolsó pár száz méteren hagyott alább. Az időm 1:17:45 lett, ami nem is olyan rossz a körülményeket tekintve. A többi úszó is nagyon kivolt a végén, az olaszok azt hajtogatták, hogy "ez kemény volt". Meg hogy arra hasonlított, amikor az ember legurul biciklivel a meredek lejtőn, és a forduló után jön rá, hogy vissza kell menni a kiindulási ponthoz. Egy szó mint száz: ezt a versenyt ilyen körülmények közt (vízhőfok, szél) Magyarországon nem rendezték volna meg.

A végén tényleg megittam a megérdemelt két sört, amihez egy tésztával körített halfejet ettem meg (ilyesmikkel traktálták az úszókat). Ja, a cuccok mindenféle őrzés nélkül a parton vártak minket. Errefelé nem lopnak, mert elég nehéz elrejtőzni.

Hazafelé a hajóúton (ami most feleannyi ideig tartott, mivel katamaránnal utaztam), és a zadari séta közben valamennyire összeszedtem magam, de egy biztos: ez volt életem eddigi talán legkeményebb versenye!

Itt támogathatjátok a Bátor Tábort!

Életemben egyszer voltam a Bánki-tónál, és akkor is inkább kerékpároztam, mint úsztam, úgyhogy itt volt az ideje, hogy húsz év után újból meglátogassam ezt az apró Nógrád megyei tavat.

Dani barátommal indultunk útnak vasárnap délután, ő a halakat kergette pecabotjaival, én pedig egy használható nyílt vízi edzőhelyet szerettem volna kipróbálni.

Egy óra alatt leértünk a tóhoz, amin első ránézésre látszott: itt elsősorban az úszóké a terep, a horgászok amolyan "megtűrt embertársak". Azért Dani megvette a napijegyet, és letelepedett a tó déli, árnyékos oldalán. Én pedig a délután négy utáni rettenetes 350 forintos belépőt kifizettem a strandért (ami egyébként teljesen felesleges, hisz ott megyünk be a tóba, ahol kedvünk tartja), és elkezdtem a napi úszást.

Az órám szerint a tó úszható hossza 250 méter, az első "körben" ebből a hosszból úsztam nyolcat, ami összesen két kilométert jelent. Az Igor által javasolt gyakoribb előrenézést gyakoroltam: most már a jobbra vett levegő közben is tudok nézni, nem csak a bal oldalinál!

A víz nagyon meleg volt, kb. 27 fokos, de szerencsére az erős szél miatt nem főtt meg a fejem. Az első szünet közben meglátogattam horgász barátomat, aki ekkor fogta ki első pontyát. Még egy 2 kiométeres körre elmentem, majd hazaindultunk (ekkor már két ponty volt a zsákmány).

A tó közepes (a Velencei-tónál jobb) átlátszóságú, kultúrált, "európai" üdülőhelynek látszott, és biztos vagyok benne, hogy gyakori vendég leszek ezután!

Kedves Blogolvasók! Támogassátok a beteg gyerekek táboroztatását! A legkisebb összeg is segítség, és a pénz tényleg jó helyre kerül! Köszönöm.

Kattintsatok ide...

Amióta a kávéadagomat gyakorlatilag a nullára csökkentettem, kevésbé félek a vérnyomásméréstől; meg is szereztem az orvosi igazolást egyik este a háziorvos helyettesénél. A szombati legénybúcsútól is korán elbúcsúztam, hogy másnap öt körül felkelve még idejekorán leérjek Zamárdiba, a 2x rajtjára.

Az utolsó pillanatban egyeztettem Attilával, így végül az ő kocsijával utaztunk a Balatonra. Reggel 8-kor már a parton vártam a rajtot. A levegő fülledt, meleg volt, a víz pedig kb. 27 fokos. Tudtam, hogy erre a hőségre a szervezetem gyengébb teljesítménnyel fog reagálni: ilyenkor igazából nem is melegem van, hanem egyszerűen gyenge vagyok...

A rajtnál se nagyon siettünk, szép nyugodtan elkezdtem tempózni befelé, a jobb oldali sárga bójákat keresve. Mögöttem Attila úszott, én pedig az irányra meg a kartempókra koncentráltam. Szerencsére nem volt sok úszó, így nem a kerülgetéssel töltöttem az időt. Talán túlzás is volt annyira a "szélén" úszni, mehettem volna a rövidebb pályán is, a vitorlásokhoz közel.

Zamárdiból Tihany igen közelinek látszik, a táv csak 2200 méter, csodálkoztam is, hogy az 1 kilométeres piros bóják csak nem akarnak megérkezni. Persze aztán rájöttem, hogy nem az 1 km-t, hanem a keresztbe navigáló hajók útvonalát jelölték. A bóják után már kinn is voltam a parton (41 percet mutatott az órám). Ittam egy kis izotóniás italt, és vissza a vízbe!

Azaz csak próbáltam volna vízbe kerülni, de nem sikerült, mert a bevezető rámpa épp akkor hullott elemeire, nekünk pedig fél-egy perces várakozás jutott, amíg végre Balatonba kerülhettünk.

Visszafelé is a sárga bójákat követtem, de mintha valamilyen áramlat vagy szél folyamatosan ki akart volna tolni a pályáról, egyszer még a vízimentők is visszaparancsoltak a bóják vitorlások felé eső, bal oldalára...

Lassan megjelent a távolban a zamárdi csúszda, és idővel láttam, hogy az emberek már gyalogolnak is. Én a kijáratig úsztam, majd ki; az útközben elvesztett chipet pótolandó leolvasták a rajtszámot a karszalagomról. Az órám 1:21:01-et mutatott.

A bőség zavarával kúszködve teletömtem a pocakomat mindenfélével, amit a célban osztogattak, majd megkerestem a strand egyetlen italkimérését, hogy igyak rá pár gyógyfröccsöt. Még két debreceni úszóval találkoztam, Stellával és Jánossal, akikkel az eredményhirdetésig húztuk: korcsoportban második helyezett lettem!

Hazafelé még várt ránk egy pici dugó, de nem én vezettem, így egy pár másodperc szundikálás is belefért. Gondolkoztam: jövő héten Öböl, esküvő másnapján? Még az is lehet.

• 08.06. Velencei Tóúszás 6 km
• 08.13. Swimming marathon Ist 2016. 4,2 km

Az alábbi linkeken tudtok nevezni pár következő versenyre. Tegyétek meg, gyertek ti is!

• 07.31.: I love Balaton 2x (4,4 km)
• 08.07.: Öbölátúszás (3,8 km)
• 08.15.: 106th Swimming marathon Šilo-Crikvenica (3,5 km)

Tegnap rendezték Abádszalókon a Tisza-tó Úszóversenyt. A táv 2 km, ami még nem túl hosszú, így jobb tempóban, dinamikusabban le tudja úszni az ember.

A netes szervezkedésnek hála négyen indultunk útnak Budapestről. A kocsiban utasként Lilla, Attila és Igor foglaltak helyet, én pedig a volánnál szavatoltam biztonságukért.

Két óra alatt le is értünk, így a nevezés nyolc órai kezdetekor már jelentkeztünk. A rajt tíz órakor volt, így két óra pihenés és nem túl sietős készülődés várt ránk. Ekkor még borult volt az idő, a víz a hőmérőm szerint 24 fokosnak mutatkozott.

Közben megérkezett sok ismerős, köztük Rentka Laci is, aki elmondása szerint a Balaton-átúszáson tőlem "elszenvedett" vereségért igyekezett revansot venni, immár "hazai pályán", a Tisza-tavon.

Ettem egy pár rozsos szeletet, ittam egy kis vizet, átöltöztem és már sétálhattunk is le a partra. A rajt sokunkat felkészületlenül ért, így az elején nagy csapkodás-kapkodás volt a mezőnyben. Én is erősen kezdtem, mert mindenképp ki akartam keveredni a tömegből, ennek meg is lett a következménye: két perc múlva a szívem ugrálása jelezte, hogy vissza kell vennem. Arra gondoltam, hogy mindjárt itt a vég, de körülnéztem, és rájöttem, a másfél-két méteres látótávolságú, gyönyörű tiszta víz és a szép napsütés nem is lenne olyan rossz környezet egy meghaláshoz, így kicsit visszavettem ugyan, de tartottam a sebességet.

Nem tudtam, a többiek hol vannak, de 500 körül már nagyon sok úszót visszaelőztem, valószínűleg akkor jöttek rá, hogy még a háromnegyede hátra van. A vízben ejtőző Czene Attila jelezte a fordulót, ekkor voltam ezer méternél, és Rentka Laci ekkor előzött meg. A tempóváltását nem tudtam lekövetni, pár percen belül már 50 méterrel előttem úszott. Én a csúszdát becélozva, néha a hínárral hadakozva próbáltam erősíteni, aminek az eredménye az lett, hogy Lacit ugyan nem, de egy másik úszót sikerült lehajráznom. Amikor célba értem, először Lacinak gratuláltam, legalább olyan fáradtnak látszott, mint én. Leültem kicsit a vízben mellé, és megnéztem az időmet: 32:40 alatt úsztam a 2 kilométert - később a GPS adatok alapján láttam, hogy 16:14-nél fordultam, azaz egészen egyenletes tempót tartottam végig.

Lilla, Igor és Laci mindhárman elsők lettek a kategóriájukban, én második, Igor mögött. Még visszaúsztunk Igorral egy "körre" lazításképpen, így még egyszer megcsodálhattam a Tisza-tavat, ami első látásra lenyűgözött.

A nevezési díjba még egy jó gulyás is belefért, így jóllakottan és elégedetten tettük meg a hazafelé vezető két órás utat. Ezt a versenyt igazán megrendezhetnék egy évben többször is...

Péntek délelőtt eldőlt, hogy szombaton, július másodikán tényleg megrendezik a 34. BÁ-t, és nem hiába foglaltam egy ágyat a révfülöpi Hullám Hostelben. Idén ugyanis nem akartam a reggeli autózással fárasztani magam (haha), inkább lementem előző nap este, hogy "kipihenten" úszhassak végre.

A munkahelyről futva távoztam, hogy elérjem a 19:05-ös Kék Hullám sebesvonatot a Déliben. Végül sikerült idejében odaérnem, a közértben vettem magamnak enni- és innivalót - ez utóbbi egy szénsavas ásványvíz és egy üveg vörösbor formáját öltötte.

A vonaton Háztetey úr javaslatára a Balaton-partig nem bontottam ki a bort, onnantól viszont emeltebb hangulatban töltöttem az utazást és magamat a jófajta nedűvel. Amikor kiintegettem az ablakon a vonat mellett sétáló gyerekcsapatnak, a szemben ülő hölgy átült egy másik helyre, talán ennyire ijesztő dolgot tettem?

Mire 21:42-re Révfülöpre értem, már teljesen besötétedett, és a bor is elfogyott. Végre nem annyira az foglalkoztatott, hogy mit lehetett volna még máshogy csinálni a munkahelyemen, hanem, hogy másnap reggel 7:30-kor úszom az előrehozott rajt időpontjában. Ja, az orvosi papír készen állt már, csak kicsit volt magas a vérnyomásom.

Gyorsan rátaláltam a hostelre, ennek aljában vesztemre egy kis kocsma üzemelt, éppen egy trió húzta a jófajta hegedűmuzsikát: hát még belefér egy rozé nagyfröccs. Azaz kettő, annyi csúszott le, miközben megbeszéltem, melyik ágy is lesz az enyém az egyébként kiváló, kultúrált és barátságos szálláshelyen.

Megéheztem, kisétáltam a másnapi rajt helyszínére, ahol telt ház fogadott. Mindenki a meccset nézte, én közben rántott süllőt rendeltem. És még egy nagyfröccsöt.

A meccs közben véget ért (nem tudom, ki játszott, főleg, hogy ki nyert, de nem mi, mert addigra már eljöttünk), én pedig hazasétáltam. A buli még javában tartott, és meg is szomjaztam, így gondoltam, biztos nem árthat meg még egy nagyfröccs. Az ágyat megtaláltam, sőt, le is tudtam zuhanyozni, bár a létrával - merthogy fent aludtam - már megküzdöttem. Kicsit elmértem magam: ekkor már tisztán másfél liter bor volt a pocakomban, amit a hátralévő 7 és fél óra alatt kellett feldolgoznom. De hát végül is a Balatonon vagyunk, ott belefér.

Nem aludtam túl sokat, mert reggel - illetve hajnali fél ötkor - teljesen világos volt már a szobában. Éreztem, hogy a borral még nem küzdöttem meg, de felkeltem, megmostam a fogam, megettem 2 banánt és kisétáltam a partra. 6 óra 20 körül már a nevezésnél voltam. Azt hittem, korán érkezem, de ekkor már legalább ötszáz korán kelő sporttárs várakozott a napsütésben. Nem mondom, hogy én voltam a legmásnaposabb, de az élvonalban lehettem. Közben összefutottam pár ismerőssel, megpróbáltam talpon maradni és kultúráltan beszélgetni velük.

Elérkezett az idő, fél nyolc, én pedig alig vártam, hogy a függőleges támolygásból vízszintes úszás legyen. A víz kellemes volt, inkább úgy mondom, túl meleg. Szerencsére elég elöl indultam, így az első ötszáz méter után már nem kellett előzgetnem. Csak a szomjúsággal kellett megküzdenem, de ezen könnyen segítettem pár korty Balaton-vízzel. Úszás közben egyébként se szoktam másnapos lenni, csak az izmaim kezdtek el korábban fájni a kelleténél, valószínűleg a májam az alkohol és a tejsav közül az előbbi lebontásának adott elsőbbséget.

Igazából végig jól éreztem magam, néha, amikor a csípőm kezdett "beállni", átváltottam mellre és úsztam pár tempót, közben a célt kerestem - először lelki, majd testi szemeimmel. Az időt nem néztem úszás közben, tudtam, hogy semmi haszna: gyorsabban akkor se tudtam volna úszni, ha akartam volna.

A parthoz érve a kisfiam látványa fogadott, ahogy a vízből integetett. Erre vártam mindvégig, és nagyon jól esett. Az időm PB, azaz személyes legjobb lett, 1:34:36 alatt úsztam le az 5200 métert (5. lettem a 778 35-39 éves közül). A célban meglepően sok ismerőssel találkoztam. Illetve nem is meglepetés, hisz évről évre több, hozzám hasonló megszállottat, talán kicsit őrültet ismerek meg.

A levegő forró, a tavak melegek és tele vannak emberekkel, az uszodákról nem is beszélve. Mit tehet ilyenkor az ember? Irány a Duna, Gödnél a 350 centis budapesti vízállással elég hűvös, 19 fokos a víz, és szinte senki sem merészkedik bele: ideális. Úsztam is benne 1 órát: ez 3,5 km. Az első húsz percben még fáztam is néha...

Így néz ki "gyaloglásként" a mai edzés:

A holnapi fűzfői "öbölátúszás" előtt lazításképpen úsztam 2,5 kilométert Siófokon. Nagyon meleg volt a víz a felszín közelében, rendesen leizzadtam, pedig nem voltam gyors.

Mostanában megint a keveset író, de sokat úszó korszakomban vagyok. Az órám szerint csak májusban 60 kilométert úsztam le, főleg gyorsban, a nyári nyíltvízi megmérettetésekre készülvén. Az edzések átlag 3-3,5 kilométeresek voltak, de akadt közöttük pár négyes is. Főleg 200 és 800 méter közötti távokat ismételgetek különböző tempóban, és az úszásom folyamatosan javul, most már az 1:36-os százak a közepesnél lassabbnak számítanak, az erős tempót inkább az 1:33-1:34 jelenti. A 200-akhoz 30, a 400-akhoz 45, a 600-800-akhoz egy perces pihik tartoznak.

Tegnap kihasználtam, hogy még elég hideg - 17 fokos - a Duna, így ki tudtam még egyszer próbálni a neoprént. Kb. 25 perc alatt Alsógödön voltam a Duna-parton, a "szokásos" helyen (egyetemistaként szinte minden nap itt úsztam), 12 perces rekordidő alatt felvettem a neoprént, és irány a víz.

Elég hidegnek tűnt, különösen az arcom és a lábam fázott, de negyed óra után megint kellemessé vált a víz, így végül leúsztam a 3 km-nek megfelelő 51 percet. Már 9 százaléknál tartok!